Ami csak az enyém a HITEM, az ÁLMOM a VÁGYAM és a „TITOK”.

Paulo Coelho

Tizenegy perc

Ő egy férfi. És művész: kötelessége tudni, hogy az ember legfőbb célja

megérteni az igazi szerelmet. A szerelem nem a másik emberben van,

hanem bennünk. Mi ébresztjük föl magunkban. De ahhoz, hogy

fölébreszthessük, szükségünk van a másikra. Az életnek csak akkor

van értelme, ha van kivel megosztani az érzéseinket.

A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk

valakihez. És ettől kezdve elindul a láncreakció, a férfi és a nő elkezd

játszani. De ami előtte volt - a kölcsönös vonzalom, ami egymás felé

lökte őket -, az megmagyarázhatatlan. Ez nem más, mint az érintetlen,

tiszta vágy.

Amikor a vágy még ebben a tiszta állapotban van, a férfi és a nő

beleszeret az életbe, minden pillanatát a legmélyebb hódolattal élik át,

és izgatottan várják, mit ünnepelhetnének meg legközelebb.

Az ilyen emberek nem sietnek, nem hajtják az eseményeket

meggondolatlan cselekedetekkel. Tudják, hogy a szükségszerű úgyis

bekövetkezik, hogy az igazi mindig megtalálja a módját, hogy

megmutatkozzon. És amikor elérkezik a pillanat,

nem haboznak, nem hagyják ki a lehetőséget, nem vesztegetnek

el egyetlen mágikus pillanatot sem, mert tisztában vannak minden

egyes pillanat fontosságával.

legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással,

amikor a testek még nem is látták egymást.

Ezek a találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen

határhoz érünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen. A

találkozások megvárnak, de a legtöbbször éppen mi nem hagyjuk,

hogy valóra váljanak. De ha végképp el vagyunk keseredve, ha már

nincs mit veszítenünk - vagy ha éppen ellenkezőleg: imádjuk az életet

-, az ismeretlen testet ölt, és a világ kifordul a négy sarkából.

Mindenki tud szeretni, hiszen mindannyian ezzel az adottsággal

születünk. Van, aki eleve jól csinálja, de a többségnek újra kell tanulnia,

vissza kell emlékeznie, hogyan szeretett, és mindenkinek - kivétel

n